A múzeumok éjszakáján léptem be először a Terror házába. Sajnálom hogy előbb nem tettem....elriasztott a kígyózó sor a pénztár előtt, pedig csupán 50 méterre lakom a múzeumtól. Bevallom balgaság volt. Életre szóló élmény volt. Negatív élmény, de ettől még életre szóló... Amikor beléptem, embereket láttam, akiket megkínoztak. Azokat az embereket láttam, akik akár a nagyapáim lehettek volna. Akiket az alábbi módon kínoztak a rendszer melletti tanúvallomásra (az élet szerint mindegy hogy fasiszta vagy kommunista tette pokollá embertársa életét): kamrába zárták a rabokat, ahol ellepte Őket a víz. Ebbe kellet vizelniük és székelniük. Az előtte történt verések miatt keletkező sebek hamarosan elfertőzödtek és a rab a kínok kínjával halt meg. Bezárták olyan cellába, ahol nem tudott felegyenesedni. Ha ezt megtette volna, akkor azt a hatalmon lévő szerv (ÁVO, ÁVH, KATPOL stb.) menten fejbe lőtte volna. Vagy a számukra élvezetesebb formát választották volna: a halálra kínzást....Nem volt hajlandó számukra kedvezően vallani a rab? Sebaj... behívták a feleségét, gyermekét, édesanyját, vagy apját. Elkezdték Őket kínozni a rab szeme láttára.... Nem tudok mit hozzáfűzni. Csak rettenet és borzalom van bennem...Hogy képesek emberi lények a másikba kést mártani? Hova lett a kínzók emberi, vagyis hát inkább állati lénye? Miért kellett a munkatáborokat, a kínzásokat, a megaláztatásokat elviselni?  Sír a lelkem. Sír azokért az emberekért akik a magyar népért, hazáért áldozták életüket. Az Ő hiányukat SOHA NEM PÓTOLHATJA SEMMI ÉS SENKI SEM!!!!

Én csak nagyon-nagyon halvány és gyér képet festettem le a borzalmakról. Oldalakat, sőt könyvet írhatnék róla, de úgy gondolom hogy ezt mindenkinek személyesen kell tapasztalnia, átélnie. El kell olvasni a könyvet, és el kell menni a múzeumba... talán találkozunk, és sírunk egymás vállán. Sírhatunk emberek millióiért, akik ártatlanul haltak meg....

Állíts gyertyát a síron, ha néha arra jársz. Útban hazafelé, ugye megállsz?